Miért kiabálunk amikor dühösek vagyunk?

Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte:
- Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?
A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt:
- Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.
- De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz - mondta a tanító.

A megbocsátásról

(...Folytatása a Heti Lélekemelő hírlevélben megkezdett elmélkedésnek!)

A megbocsátásnak ezek a formái torzképek, egy alapvető keresztény erénynek - a valóságban sajnos nagyon gyakran előforduló - torz és kompromittáló utánzatai. "Kegyetlen kegyelem" az ilyenfajta megbocsátás, még ha jóindulatból fakad is, sosem építő, boldogító nagylelkűség, igen sokszor egyenest a kegyetlenségnek valamiféle perverz változata. A bűnöst nemhogy kiemelné a nyomorúságából, inkább még mélyebbre taszítja. Aki a megbocsátásnak csak efféle változataival találkozott, annak könnyen elmehet a kedve attól is, hogy megbocsásson, attól is, hogy mások bocsánatára számot tartson. Az ilyen ember szokta mondogatni: "Jobb egy tisztességes ellenség tucatnyi hazug jó barátnál."